Máté Levente búcsubeszéde – 1995

 

Érted?

 

Hányszor, de hányszor borzongtam bele ebbe a biztató, nyugtató, kételyt alig tartalmazó kérdésedbe.

 

Hányszor, de hányszor hazudtam, hogy igen. Mert elhitetted velem, hogy nem baj, elég lesz az éjszaka, hogy megértsem. Micsoda katarzis volt, mikor már tényleg értettem: megadtad nekem azt, hogy sajátom legyen

az értés, a tudás, amit ekkora bizalommal adtál. Előlegeztél.

 

Elhitetted velem, hogy érdemes hinnem magamban.

 

Neked hittem el, hogy meg tudom csinálni, amit vállaltam.

Te tanítottál meg arra, hogy a tudás, az alkotás öröme csak szívós,

kitartó munkából fakadhat.

 

Tanítottal az ember, az értek tiszteletére, a tudás mindennel nagyobb felelősségére.

 

Az alkotás felelősségére. Arra, hogy csak azt adjam ki a kezemből, ami biztosan jó ott, ahová szántam. Hogy azt, amiben hiszek erővel, csellel, rontó szándékokat leküzdve is -érvényre kell juttatnom. Amit vállaltam, nem a játékom, hanem a felelősségem. Az én dolgom.

 

És segítettél mindenben, törődtél az életemmel: szerelem, házasság, lakás, gyerekek, pénz, dicsőség, utazás, öröm és gyász.

 

És ez most nagyon hiányzik.

 

Nagyon hiányzol az életemből!

 

Érted?