Vámos Tibor beszéde  – 1995

 

Miért emlékezünk Uzsoky Miklósra, amikor Miklós is tudta, mi is sejtjük, hogy nem

ül egy felhőcskeként fölüttünk némi iróniával,de azért bizonyos elégedettséggel és szemlélve, leszámolva és értékelve az itt ülőket, sőt abban sem vagyunk bizonyosak, hogy valahol egy gondos adatgazda tesz egy piros kódot a halottakra tisztességgel emlékezők adatábázisába, feketét a felejtőkébe? Hát persze, Miklós ürügyén is, mint mindig, magunkról van szó. A mi életünket is bevilágította egy zseniális ember, a

maga, számunkra sokszor hihetetlen éleslátásával, a legendák, amik Miklóst már diákévei alatt is kísérték, a mi életünk legendáivá váltak, itt azért is jövünk össze,

hogy a legendáriumunkat, azaz őt, a mi életünkben egymástól gazdagítsuk.

 

Miklós emlékezete igen hasznos számunkra. Árnyéka is mérce, mi tudjuk, mik

vagyunk mi az ő árnyékában, tudva, hogy ez az árnyék nem mindig a követendő,

hiszen maga a frusztrálódás, a zseni művének félbemaradása is élő tanulság,

nemcsak kortörténet.

 

Julesz Béla emléke úgy is él bennem, mint a felelősségre  vonás figyelmeztetője:

nem tudtad, nem tudtátok igazi sikerre vinni, afelé segíteni ezt a rendkívüli embert.

 

Nekem különösen erős mérce, mai napig is, akaratlanul, minden munkámban előjön a félelmetes kérdés: mit szólna ehhez Miklós.

 

Talán lesz hatása tovább is. Megilletődve lépkedünk ott, ahol a régi óriások is koptatták a koptatandókat. Ez a megilletődés, a hely szelleme, kimondom: a hely szentsége belőlük táplálkozhat, a helyé, amely kötelez: itt és most lehet, kell, nekem is kell nyomot hagyni, olyat, mást. Ezt a szellemet a következőknek mi tápláljuk -közepes sikerrel, de ez bennünket is mér.

 

2005. december 6.

Vámos Tibor