Pál Lénárd - Uzsoky Miklósról
Megtiszteltetésnek vettem Borbála levelét, amelyben meghívott, hogy vegyek részt Uzsoky Miklós születésének nyolcvanadik, halálának pedig tizedik évfordulója alkalmából szervezett megemlékezésen. Sajnos, egészségi állapotom nem teszi lehetővé, hogy ott lehessek közöttetek, ezért arra vállalkoztam, hogy leírom, mi jutott eszembe a meghívás elolvasásakor. William Faulkner egy mondata: ”A múlt sohasem hal meg, sőt el sem múlik.” Nem múlik el soha az a kimagasló szellemi alkotás sem, amit Miklós hozott létre. Tudományos gondolkodásának és következtetéseinek eleganciája, tartalmi mélysége mindenkire nagy hatást gyakorolt. Sokszor előfordult, hogy csak bizonyos idő eltelte után ismertük fel villámgyors megfontolásainak a jelenőségét.
Sok-sok évvel ezelőtt, amikor a lobogót még „fényes szelek” fújták, ismerkedtem meg Uzsoky Miklóssal. A Vásárhelyi Népi Kollégium vezetője, Szabó Ferenc, kedves barátom, aki – sajnos – szintén nincsen már közöttünk, mutatta be Miklóst, s akiről elmondta, hogy elegendő volt számára egy délután átlapozni a ”Gépelemek” c. jegyzetet, hogy másnap jelesre vizsgázzon, mégpedig úgy, hogy a feltett kérdésre ott a táblánál találta ki az originális, de helyes választ.
Emlékszem, az ötvenes évek közepén már több napja bajlódtam egy szinguláris integrálegyenlet megoldásával, és nem boldogultam. Elmondtam a problémát Miklósnak, aki két óra múlva prezentálta a megoldást. Máig nem tudom, hogy mikor sajátította el a Wiener-Hopf-eljárást. Csodálatos képessége volt bonyolult dolgokban a lényeges tényezőket azonnal meglátni, új módszereket igen gyorsan megérteni, és alkotó módon elsajátítani.
A formaságok, a címek, rangok nem érdekelték. Éltető erejét az új ismeretek feltárásának öröméből merítette. Nagy kár, hogy már nincs közöttünk. Nagy kár, hogy a hazai tudományos közösség nem adta meg Miklósnak azt a megbecsülést, amit kimagasló teljesítménye alapján megérdemelt volna. Mi, akik ismertük, szerettük őt, tisztelettel emlékezünk kimagaslóan értékes munkásságára .